dream on...

A kezdet kezdetén…

Az írás iránti vágy hamar hatalmába kerített. Négy vagy öt éves lehettem, amikor szerettem volna úgy írni, mint a felnőttek. Egy hatalmas füzetet be is töltöttem… hullámvonalakkal. Szomorú voltam, hogy írásképem nem olyan, mint a felnőtteké. Ekkor egyik nagybátyám leírta a nevemet nyomtatott betűkkel. Én megpróbáltam utánozni. Balkezesként teljesen logikusnak tűnt, hogy nem balról jobbra, hanem jobbról balra írok. Így született meg tehát a név: TIGRAM ŐTEP.

Lehettem vagy hét, amikor egyik pajtásommal megpróbáltunk verseket farigcsálni. Néhány év elteltével, habár még akkor is nagyon gyerek voltam, ezeket afféle gyermeteg butaságnak tartottam, és kidobtam Őket.

Első versemet tizenhárom évesen írtam. Aztán néhány évig nem írtam semmit, aztán megint írtam, aztán jó pár évig megint nem, majd 2003-ban ismét újrakezdtem…

Sokáig csak a fiókomnak írtam, féltem megmutatni gondolataimat: „Mit szólnak mások.” Utólag rájöttem, hogy felesleges tépelődés volt.

Rászántam magam, hogy megmutassam egy-két barátomnak a verseimet, akik dicsértek, de én még mindig kételkedtem. „Elfogultak.”

Aztán beküldtem néhány versem egy irodalmi szövetség pályázatára, és mit ad isten, az elbírálók jónak találták őket. Így jelenhettek meg a szövetség 2004-es antológiájában.

Telt, múlt az idő, és csak 2005-ben, azaz huszonkét évesen győződtem meg igazán arról, hogy valóban jó verseket írok, amikor is nagyobb közönség előtt hangzottak el műveim. Ez szintén egy irodalmi pályázathoz kötődik: a három legjobbnak ítélt pályázónak rendeztek egy irodalmi estet: egy gyönyörű kávéház, interjú, tévé felvétel, klasszikus gitár betétek, csengő hangú felolvasók, és ami a legcsodálatosabb volt: az emberek arcán megjelenő érzelmek, reakciók. Soha sem felejtem el azt az estét!

Azóta is írok tovább, és már nem várok világi elismerést, bár őszintén örülök, ha kapok jó szavakat soraimért.
De ha még nem lenne így, akkor is írnom kellene tovább, és tovább...