dream on...

STIGMA

A Tigram kötet összeállításával párhuzamosan elkezdtem munkálkodni a második köteten.

A címről: A hangzásbeli hasonlóság nyilvánvaló, utal arra, hogy egyfajta folytatás, mégis könnyedén érzékelhető a változás. A kötet bemutatása előtt idézek:
„A stigma testi jegy, vagy fájdalom, amely olyan testtájakon jelenik meg, ami Jézus keresztrefeszítését idézi. A stigmák előidéző okai vitatottak. Vannak, akik szerint legalább bizonyos esetekben természetfeletti, csodás eredetűek, mások csalást látnak bennük vagy az orvosi magyarázatoknak hisznek. A stigma szót a mindennapi beszédben használják negatív értelemben is, „bélyeg, megbélyegzettség” jelentéssel. A feljegyzett esetek különfélék. Vannak olyan esetek amikor a stigmatizált testén megjelenik az öt Szent Seb. Vannak olyan stigmatizáltak, akik csak a sebek fájdalmát érzik, anélkül, hogy maguk a sebek megjelennének: ők láthatatlan stigmákat viselnek.” /Wikipédia, a szabad enciklopédia/

Bizony. Mindannyian, kik lakozunk e Földön, viseljük a láthatatlan stigmákat. Sokan szó szerint, fizikailag is megélik a régi sebeket, de a lelkünk mindenképpen visel magán – jó esetben csak egy-két – sebhelyet. Ez tulajdonképpen még csodálatos is lehet, mert bizony vannak olyan kötelékek, hol átkok, hol szent terhek, utálatos, vagy csodát bizonyító sebhelyek, melyeket ha akarunk, ha nem, viselnünk kell. Ez a SORS. De ha nem szeretjük az ilyen nagy szavakat, akkor egyszerűen, ha úgy tetszik, ettől leszünk olyanok, amilyenek vagyunk.

Az írás is ilyen. Tele van gyermeki örömmel, égető, lázas nyughatatlansággal. És pokolbéli küzdelmes vívódással, hogy elég jó-e az, amit csinálok. De nincs más választás! Viselnem kell a láthatatlan stigmát, mert ez vagyok én. Így vagyok önmagam igazán.

A Stigma kötet 2008. december 31-én 55 verssel zárult. A változás kézzelfogható: kevesebb verset tartalmaz, ugyanakkor terjedelmileg nem marad le a Tigram kötet mögött. Az első kötet előszeretettel alkalmazott szabadverses csapongásait tudatosan megszelídítettem. Rendezett sorok, kidolgozott rímek, változatos képek, választékos nyelvhasználat, tudatos verszeneiség jellemzi a kötetet, és ezáltal elmondható, hogy a verselési stílus technikailag egy magasabb szintre emelkedett. Összességében egy érettebb, kiforrottabb alkotás.

Amire a legbüszkébb vagyok (Többek közt életem legemlékezetesebb irodalmi estje jóvoltából.)

    Isten miért hagyja!?

Melegen magába fon,
s eláraszt forrón a szerető anyai öl.
Követel mohón, s hullámsírba folyt
az én kegyetlen Istenem.

Meg nem született életem
kezébe leteszem,
legyen végzetem az anyai öl,
legyen az jéghideg temetőm.

Ne kiálts az égre értem,
s ne káromold az Istent:
Miért hagyta, hogy anyába fulljak!?
Miért hagyta, hogy sötétbe hulljak!?

Ne kérdezd vádlón:
Miért nem tett semmit!?
Te mit teszel, ha látod,
hogy tipornak egy virágot?

Miért kiáltsz hát Istenre, égre,
tátongó messzeségbe
tátogó szájjal csodát
keresve, várva,

miközben kezeidből
esik ki a lét,
törik darabokra szét?
Miért? Miért?

Miért, miért Istentől várod,
hogy mentse meg a világot?
És miért várod el,
hogy jobb legyen nálunk?
                /2004/

            Dal a mélyből

Virágos rétem bakancsban jöttél,
én nem vérzek, de a szögek
helyét érzem.
Megtört virágok sírnak a mélyben,
hiába fáradsz,
nem ölhetsz meg senkit kétszer.

A réten eresztek gyökeret én is,
még mindig
ugyanazok a fűszálak susognak körül.,
nem szakadok ki,
hiába tiporsz el újra és újra.

A szögek belém marnak,
szirmaim ütött kopottak,
de én ezt már nem is nézem,
nem ölhetsz meg engem sem kétszer.
                        /2004/

         Aposztata

Csak test vagy lélek nélkül,
holt matéria,
mert nekem nem szolgálsz,
csak úgy vagy...

Ott sétálnék,
hol nem létezik sem béna,
sem süket, sem vak,
és ahol a néma
énekesnő is dalra kap.

Azon a viruló mezőn
szabad lennék...

Rég elhagyott az erő,
könyörgésem az égre tört,
de imám csak meddő játék
volt szavakkal.
Hasztalan. Hasztalan.

Volt hitem,
míg el nem vette tőlem
egy kézzel foghatóbb Mester:
a gyógyíthatatlan gyötrelem.
                    /2004/

  Az egyik pakkból

Tanulj még tinó,
hogy ökör legyen belőled,
igyekvő tanítvány,
hogy szorgalmasabban
alázhasson meg mestered!

Életed csak egy ócska kánon,
kitöltik érdemjegyek, osztályozások,
méricskélések, skatulyázások.
Meg nem érdemelten, így vagy úgy,
de belőlük soha ki nem szabadulsz.
                  /2004. december/

          A Tudós Gonoszság

Az eredmény szempontjából ugyanaz,
hirtelen felindulás,
aljas indok, előre megfontolás,
mégsem ítélkezhetünk ugyanúgy.
A szándék, az akarat a fontos.

Az embert a gondolat emeli ki az állatvilágból.
Cogito, ergo sum. Gondolkodom, tehát vagyok.
De mennyi sok non-existent ember van,
pontosabban szólva, mennyi sok ember nincs.

Mégis legyen inkább nem létező figura,
egyszerű és bugyuta,
csak lelke legyen tiszta,
mert vannak náluk sokkal rosszabbak.

Én tisztelem a tudást, a józan észt, a logikát,
de a gonoszságot, mi teszi mindezt
hideggé és számítóvá,
mélységesen megvetem.

Hiába a briliáns elme, ha céljai ostobák,
és lesz a szememben a hatalmas bölcs,
nevetséges és jelentéktelen törp.
Mégsem tudok szívből nevetni rajta,
mert hidegvérrel öl.

Hát marad a megvetés, az elutasítás,
mit az embertelen gonoszság méltán kiérdemel,
mert szánalmas és alantas
szándéka és akarata:
porban csúszni, elpusztulni.

Szolgái lesznek az elsők.
                   /2004/

              A Szirén

Nem akartam szót szentelni neked,
hisz Te okozod végemet.
Nem érdemled meg az örökkévalóságot,
mégis el kell mondanom a mítoszt,
hogy okuljanak belőle mások.

Igéző dalod ősrégi időkben
egy Ifjút megbabonázott,
ki új életét hiába kezdte el,
mert bukását még nem nyerte el,
fülében még mindig zeng
ősi idők csengő szavú éneke,
s Őt is utoléri a bűvös dallam végzete.

Óh, Te kegyetlen
rontást hozó nyelveddel
a szívembe ültetted a kételyt,
s képzelek megannyi fantáziaképet,
melyben látom saját pusztulásom,
mert elpusztítom a világom:
az ifjúból lett Férfit, s vele a Szerelmet.

Hiába tettem bármit ellen,
az ősi jóslat mégis betelt:
parti fövenyen magasodok,
a halott Kedves felett,
majd lassan elindulok a víz felé,
ahogy a sziklákon túlról hallom
a Szirén pusztulást okozó csábító énekét:

„Merülj el a tengerben,
s mindörökre légy enyém,
hogy lelkedet holtként
is mardossa a kétely,
mit létem ültetett beléd!”
             /2005. május/

          Rémálom

Szellemalakok táncolnak körül,
levegőben surrannak, simulnak
el mellettem.
Hajlékonyak, láthatatlan
testük, mint nádszál,
tökéletes.
Gyönyörű rémálom, távozz tőlem!
Megbabonázva kerítenek hatalmukba,
megbénultan és rettegve érzékelem őket.
Csak egyetlen ujjat megmozdítani,
csak egyetlen pillanatra szemhéjat felnyitni –
súgja egy belső hang -,
és szabad vagy a rémséges félelmektől.
De mozdulatlan maradok,
akarok és nem tudok.
Megrémiszt erejük, éteri szépségük:
túl kicsi vagyok, s most érzem valóban,
hogy mit jelent porszemnek lenni ezen a síkon.
Csak egy játékszer egy hatalmas kézben,
semmi más az én létem.
                          /2005. július 29./

             Virágok

Utam során ezer hang kísért,
és találtam virágzó lelkeket,
kiknek kárhozat és gyötrelem kinyílni,
mégis sorsuk szirmokat ledobni.

Virágzóak, illatosak, hatalmas kertek.
Tudták ők, hogy az élet lassú és fertelmes,
vállalták ím mégis, hogy elnyílnak egy vázában
egy napot bearanyozva, ünnepet teremtve-áldva.
                                  /2007/

            Engedj el!

Oly sok sor maradt befejezetlen,
oly sok szó maradt kimondatlan.
Amikor belülről feszít,
s mégsem szakad ki a szó,

mert van egy gát, amely soha,
de soha nem töretik át:
a félelem szorongatja lelkemet,
erős markában foglyul ejti énemet.

Ezért marad inkább minden némaság,
már nem hagyja el ajkam jajszó,
hiszen rímes bánatom az élethez nem méltó,
oly untató és iszonytató, hogy megfáradt lelkem zengni.

De miért, hogy jössz? Miért az inspiráció?
Hiszen azt akartam, többé ne ihless meg.
Ég veled szeretett Múzsám,
tőled így köszöntem el.

Miért a rész, ha helyette követelhetne
magának koronát az egész?
Miért kísértesz meg újra és újra?
Hogy legyek nyugtalanság szelleme?

Minden egyes hanggal szívemet marcangoltad,
s most is, mint hajdan, a szeretés
erőszakával követelsz magadnak,
megfeszítve álmaimra.

De hogyan susoghatnék angyalszárnyon,
ha a föld vasmarokkal magához láncolt?
Fel kell ébrednem, értsd meg!
Szüntelenül vágyom vissza a fénybe.
                        /2006-2008/

                   Létezésed

Kilépek egy hatalmas ajtón egy hatalmas térre,
hosszú kabátomba a fagyos szél tép bele,
egyenes hajamat kegyetlenül az arcomba vágja,
de nem érdekel, mert elér a nap ragyogása.

Eszembe jut a tegnap, s mosolyra húzódik szám,
ma már csak múlt, mégis végre egy emlék, ami nem fáj.

Derűsen tűnődöm el ki nem mondott szavaidon,
időtlen, mégis zavarba ejtő pillantásaidon.
Láttam rajtad gondolataidat, és tetszik a sejtés,
hogy felhevít egy érzelem, s a forrás én vagyok.

Még jobban elmosolyodom felmelegítve szívemet,
soha sem leszel enyém, de most még ez sem érdekel.

Nem álmodozom, nem remélek boldog jövőt veled,
hiszen nem szabad, hiszen mindketten tudjuk, felesleges,
csak egyszerűen, ahogy már régóta nem,
örvendek az élet puszta létezésének.
                           /2008. április/

   Mondd, hogyan szerethetnénk?

Szép vagyok. Tudom.
Szép vagy. Tudod.
A lelkek visszatértek egymáshoz.
Mégis kevés, hogy szeressünk,
és szeretve legyünk.

Egy békés sziget, ami nekünk jutott,
örvendés a másiknak, míg tart,
de már meghalt egyszer a szerelem bennem.
És most nem vágyom rá, hogy felébredjen.
Örökálmomnak adlak.

Csábítóan fekszel mellettem,
és én mégsem nyújtom ki feléd kezem.
Hozzád bújnék, de nem teszem.
Valami összetört idebent,
de még nem ereszthetlek el Magamból.

Test nélkül hozzám érsz,
ugyan miért vágysz rám,
ha elmentél?
Már csak egy szép játék,
de majd ez is elmúlik.
          /2008. október 4. /