dream on...

JÁDE

Az elmúlt évben olyan sok változás volt az életemben, hogy úgy éreztem nem elég, ha egy új fejezetet kezdek. Az új fejezett szintén egyfajta változást takar, valami új dolgot jelent, de még illeszkedik a nagyobb egységbe. A tavalyi év utolsó negyedében azonban a változás még intenzívebb lett, még mélyebben ment végbe bennem, és ez indokolttá tette, hogy lezárjam a második kötetet, és egy teljesen új könyvet kezdjek el.
2009 a Jáde, egy új korszak kezdete, egy új út, egy másfajta életszemlélet szimbóluma a számomra. Hogy miért Jáde? Csak úgy jött. A lexikonok ezt írják róla:
„A jáde a kínai iparművészetben fontos szerepet játszó, régóta megbecsült féldrágakő. Konfuciusz a jádét az erény szimbólumának tartotta. A legősibb áldozati edényeket és kultikus tárgyakat is ebből készítették, a szertartások bemutatásánál a császár ékszerei is megfelelő színű jádéból voltak. A Csou-dinasztia alatt készült Szertartások Könyve a követ a világ legértékesebb tárgyának tartja, ebben a korban kezdték el használni a dísztárgyak és ékszerek díszítéséhez. Külön hivatal volt a császári udvarban a jádetárgyak őrzésére.” /Wikipédia, a szabad enciklopédia/

„A kőkorszak és az ókor emberének egyaránt fontos használati tárgyai anyaga volt, éppen szívóssága miatt szerszámokat, fegyvereket és szertartási eszközöket készítettek belőle. A jáde kezdetektől fogva a legértékesebb és legnemesebb ásványnak számított Kínában. Se szeri, se száma a hozzáfűződő hiedelmeknek. Míg nálunk az alabástrom, addig Kínában a jáde jelképezi a női szépséget. A szép hölgyek, lányok bőrének hamvasságát gyakorta hasonlítják a jádéhez. A régi kínai mitológiában a holdon lakik az örökélet elixírjét mozsárban törő jáde-nyúl (nyúl, hold), talán épp ezért vált a jáde a hosszúélet jelképévé is. Ezért ajándékoznak előszeretettel jáde-figurákat öregembereknek. A taoisták, illetve a népi vallásosság szerint a legtiszteletreméltóbb, leghatalmasabb uralkodó a Jáde császár (Yuhuang), a világmindenség ura, a legfelsőbb mennyek lakója.” /Terebess Ázsia Lexikon/
Hogy én mit fogok elmondani róla? Nem tudom, csak sejtem. Ahogy minden kötetnél is tettem, azt fogom elmondani róla, amit A MOSTBAN MEGÉREZTEM.

RETROSPEKTÍV

          Vége

Elhittem minden hazugságot,
a szépről, a jóról,
s újra összetörted álmom.
Mint mindig.

Nem sírok, hiába csillog könny szememben,
nem könyörgök, úgyis menthetetlen
a büszkeség, mi benned
s bennem él.

Ha fáj is, eltitkolom,
ha szerettem is letagadom
hiszen úgyis csak olcsó lennék,
ha mondanám.

Hát, elnyomok mindent,
ahogy csavarok egyet a gombon,
és egyre hangosabban szól, dübörög,
őrjöng a zene.

Azon túl már semmi sem létezik,
semmi sem fáj.
Csak szólj, lüktess,
égess vad tánc!
             /2008/

              Eljátszva

A fények kialudnak, a színpad már üres.
A premier nagy bukás, hiszen hiteltelenül
játszottuk el szerepeinket.

Én akartam hinni, de letaszítottál:
Enyém a tér! – és nem harcoltam ellened helyért,
hiszen veled akartam az előadást.

Én az életem buktam ma el.
Taps nem szól, nem ér össze két tenyér,
sem szem, sem test, sem szív.

Ellöksz és bezársz hidegen,
mintha semmit sem jelentenék,
s szíved soha sem érzett volna szerelmet.

A hallgatás leplébe burkolom
tomboló lelkemet, hiszen mondhatnék bármit,
tehetnék bármit, neked úgyis kevés lenne.

Neked csak egy titokzatos lidérc vagyok,
aki, ki tudja honnét, életedbe olykor-olykor belibben,
de hiába próbálnék húsvér lenni, nem lehetek.

Mintha csak monológot zengnék,
mert nem vagy velem, megjelenek,
de szellemed másodpercek múlva, hűtlenül hagy el.

Hát minek a szó!? Minek!?
Hogy még jobban korbácsoljon fájón izzó szenvedélyt!?
A hallgatás is bántó, de én a kisebb rosszat követem el.

Ellened hogyan mehetnék, s miért bántsalak, ha fáj nekem?
Mint megkötözött tajtékzó ló némaságban rúgkapálva
dacosan-dühösen ledobom nem tetsző jelmezem.

Hátrahagylak szó nélkül, s magammal viszem a vihart,
hogy ne dőljön rád a nagyszerű színház,
mi nekem már csak hamis illúzió, mert az igaz szeretet hol maradt?

Mégis a törmelék megmarad, belőlünk.
Felette tornyosulok egyenes háttal, keserű arccal,
el nem mondott indulattal, nyughatatlan éji vaddal.

Éjszakákon át, megannyi nyár éjszakán át,
űzetve, megkínzottan, neked zúgott,
a sötét csendbe súgott megannyi sajnálommal.

De már nem mondhatok többé semmit,
nem hallasz, és nem látsz, és nem érzel,
mert már nem is akarsz, szavam nem ér el.

Karom soha, de soha nem ér el, s hitem, szívem sem.
Hát nem esdeklek, nincs esély.
Minek mondjak még bármi is?
                        /2008-2009/

ESZMÉK JELENE

              Bálványimádat

Bálványok, mint istenek szálltak alá az égből.
Tökéletes minden vonás, rezdülés.
Az emberek behódoltak, hiszen vágyták
a szépséget, és hogy imádhassanak.
Nem létezhetett más érzés, és nem volt más gondolat.
Bálványaiknak mindent odaadtak volna,
csakhogy örömöt láthassanak arcaikon,
ez lett életük egyetlen célja,
s lemondtak önmagukról,
már nem számított éden, éter, univerzum,
a mindenség és az örökkévalóság.
Csak Imádott Bálványunk boldog legyen,
ezt imádkozták. Csendben.
A napok teltek, s mint a nyári est viharával,
úgy változott meg minden.
A Bálványok Önnön Tökéletességükben
nem látták már mi a jóság,
csak hibákat kerestek, s az emberek megvetett férgek lettek.
                          /2009/

          Új parancsolat

Minden egyes vonásodat, mozdulatodat
önmagam húsvér kőtáblájába véstem,
hogy szívem a szeretet parancsolatát
soha el ne vétse.

Lelked rezdülései, mint tündöklő szivárvány,
az égre vonzza a tekintetet,
keresve, kinek adhatna mindenért hálát,
magasztalva énem halálát.

Soha sem volt álmot, csodát köszönök meg.
Visszatérhettem önmagamba benned.
Elfogadás, világölelés, a szeretet oly végtelen.
Engedj, engedj szívem világot szeretnem.

Benned, benned magtaláltam arcomat,
s úgy vágytam rá, hogy láthassam arcodat.
A valódit tündöklőn, ragyogón, fényben
úgy, ahogy csak tiszta lélek izzik éber létben.

Milyen szép álom kel most életre éppen,
mert megérett a változás a jobb korra, a szépre,
s íme a szeretet igéjében új parancsolat fogan:
Szeresd mindennél jobban világodat!

Szeresd, mint tenmagadat, s még annál is jobban!
Szeresd híven, s ha kell áldozattal!
Mindenre készen, mindent odaadva
tenmagadból tenmagadba.

Kövesd, kövesd, s ne hallgass másra,
egyedül szíved dobbanó szavára,
a húsvér izzás szerető parancsolatára.
S ím boldognak neveztetsz!
                    /2009/

             Elég! Én ember vagyok!

Mardosás nem hagy el, hiába hagyod el a helyet, s a személyt.
Ott ég benned kínzón, s napjaid nyomasztó izzásban telnek.
Üvöltenél, mint ketrecbe zárt, megrabolt élőlény,
tépnéd a láthatatlan rácsot, testedet neki vetnéd,
hogy zúzd, s hogy zúzzon, mert a testnek nem fáj úgy,
mint a szabadnak szült léleknek, mit megöl e lét tudata,
mert még tűr, mert még ül, mert a biztonság rabja.

Néhány ostoba szó, zsarnoki tobzódás, a hatalmamban állsz,
de mit gondoltok meddig még? Egyszer majd felállok,
s azt mondom: Elég! A pohár betelt, s nem iszom a keserű méregpohár
meggyűlölt tartalmát, mit görbe tükrű lelketek istent, s embert nem tisztelő
hangja szór rám elferdítve hitemet. Én ember vagyok! Nem alantas féreg,
kinn nap mint nap taposni lehet kénykedv szerint játékot hajszolva, űzve.
Mert azt hiszed: megteheted, megteheted!

A szeretet igyekezete vezérelt, s elfogadtam sorsom,
hogy megtanuljam, amit az életemben itt és most megkell.
De eddig tartott, eddig kellett tanulnom, s azt mondom:
Tanultam elég kitartást, tanultam elég türelmet!
Hajoltam meg eleget. Elég! A pohár betelt!
Én ember vagyok, nem alantas féreg!
Mit tettél eddig, tovább velem nem teheted, nem teheted!

Az ember fél a változástól, az ember fél az ismeretlentől,
az ember fél az elmúlástól, az ember fél a végtől.
Pedig a végben ott a bizonyosság, hogy ami egyszer elkezdődött,
azért a vég kérlelhetetlenül eljön. S bizony mondom néked:
ne félj a végtől, mert a végben ott a megszabadulás,
végre eltűnnek a rácsok, többé nem mardossák húsodat, s lelkedet
A végben ott van a remény is, valami szebbre, valami jobbra, az örökre.

S végben ott van a feltámadás is, hogy újrakezdhetem az életemet,
hogy visszakaphatom megtépázott hitemet:
Hogy ember lehetek, s nem vagyok alantas féreg.
S kapok jó szót, kapok biztatást, s adok szívemből eleget.
Mert a szeretet szavából soha sem lehet elég, s szeretet pohara nem telik be,
de most már üres szívektől tanultam eleget, s adtam eleget.
S én nem akarok üres szív lenni köztetek.

A mardosást ím hátra hagyom, s nem csak egy napra a helyet, s a személyt.
Ez az a pont, amikor eljött a vég, hiszen más szívekre vágyok,
kiknek újra adhatok eleget, kiknek szemében ember lehetek,
kik megbecsülik igyekezetemet, s tudják, mit jelent szeretni.
Ez az a pont, mikor eljött a vég, eljött örökre,
s megváltódva magamtól mondhatom őszintén
Elég volt! A pohár betelt! Én ember vagyok!
                   /2009. május 23./

         Boldogság szimfónia

Gregorián mise hangjai vezetnek valahová,
a sötétben egy gyertya lángja lobog,
mutatja meg ismeretlen útját.

Dúsan rakott virágos ágy,
levendula illat leng körül,
s én megérkezek. Valahová.

Elhal az ének, de az Atya és az Istennő újrakezdi.
Szeráfok fénye ölel, egy másodpercnyi megállás,
oly gyönyörű fénnyel teli.

Édesen kínzó álom szabadság vagy nekem.
a szent megnyugvást megtalálom,
és már nem hagyja el többé lelkemet.

Hagyj elmenni, és menjetek Ti is utatokra!
Engedjetek szabadnak lenni, már nincs dolgom veletek! –
tör fel mellkasomból egy elhaló sóhaj.

Karom lehull, így intek végső búcsút
múlt és jelen elkárhozott alakjainak,
s az orgona hangja ím súlyosan felzúg.

A mise hangjai lesznek új családom,
s beleolvadok egy fényes hangban,
újra megtalálom.

Levendula illat és szeráfok.
            /2008-2009/

        Elkésett ébredés

Jó lenne megbékélt bölcsnek lenni,
a hajnalban elmélyülve szemlélődni,
csodálni az ágak kecses hajlatát,
a harmatos fű finom zsongását…

Ah, én nyomorult! – kiáltom dühösen.

Hallom édes csengő-bongó hangodat,
érte elpusztítanám világomat,
véremmel festeném meg bűvös nevedet,
így írnám az égre örök életedet.

Csak hagyhatnám el nyomorult házamat!

Nem kértem soha semmit Tőled,
démoni fény övezi mezítelen vállamat,
gyászfekete nászruhámat lepleddel öltöztesd
ünnepi fehérbe, – Május! –,

s hallgasd meg könyörgésemet,
hiszen még nem kértem,
nem kértem soha semmit Tőled!

Csak békére vágytam, de rettegés lett bérem,
engedj hát kérlek, magadhoz a fénybe.

Csak hagyhatnám el nyomorult házamat!

Még soha semmit sem kértem, de most adj,
csak egyetlen csepp örömkönnyet adj magadból értem!
Üvöltöm, üvöltöm: Május! Május! Adj!

S midőn a hang felér, megrendül az ég s a föld:
A könny a lélekből kifakad.

Ím elhagytam nyomorult házamat.

(Jó lett volna megbékélt bölcsnek lenni,
a hajnalban elmélyülve szemlélődni,
csodálni az ágak kecses hajlatát,
a harmatos fű finom zsongását…)
                         /2008-2009/

                 Elmúlás

Egy szempillantás alatt félelmetes köddé vált,
miben legmélyemben hinni próbáltam valaha,
de csak légvár, ostoba ábránd szavak voltak,
s rám borult a tündérmesék szívszaggató alkonya.

Ím büszkén állok, minden hiába,
s nem nézek hátra, már nem,
nem sajnálok többé semmit sem.
Tudatom bevéste, neked ugyanúgy fáj.

Vad kacajom átszeli az éjszakát,
a sápadt Hold fénye az ablaknál ölel át,
démoni szárny rebben mögöttem,
s nem add semmit, de mindent elvesz.

Álmom nincsen már, és nem is lesz:
Soha már! Hozzám simul, húsomba mar,
s kegyetlenül hagy hátra némaságban,
mint rémálomban az utolsó lehelet.

Édes kín nekem adj boldog gyötrelmet,
kacagok fel kiűzött lelkemmel,
s a föld az alvilág csodaszép pokla lesz,
mindent én akartam. Úgy legyen!

A jég kristály virágokat hajt szívemen.
Büszkén állok, tudom, minden hiába,
már nem akarok, már nem bánok,
múljon, ha múlnia kell. Örökre.
                      /2008-2009/

             Nélküle

Hajnali fénnyel ébredek,
még vagyok, hogy kinyissam szemem,
de elmém éber, s legelső képe az Ő neve.

Nyughatatlan bolyongás veszi kezdetét,
megsimogatom arcát, megfogom kezét,
felnézek vágyón, és a szépséges álom véget ér,
mert máshol alszik Ő, már nem lehet enyém.

Órák, napok telnek el gyötrő hiányban.
Élem életem érzéseim rabjává válva,
de szent a tűz, mert éget, és érzem: Végre élek!

Feledhetetlen mosolyába kapaszkodva
álmodom nyitott szemmel, így várom
a békét hozó percet, mikor újra magához húz,
és szorosan, mint napsugár átölel.

Felkelek a mindennapokba,
de Tőle már semmi sem ugyanaz,
hiszen minden gondolat és érzés érte van.

Próbálom tenni a dolgomat,
elviselni a rám rótt sorsomat,
de üres lett miden nélküle,
mert az álom véget ért oly hirtelen.
                   /2008-2009/