dream on...

Akik ismernek, tudják, hogy sokat tudok mesélni: leginkább szóban, sokszor levélben, néha az alábbihoz hasonló történetekben.

Egy „átlagos” hétköznap

Ma reggel a főnököm telefonhívására ébredtem, tudta, hogy beteg vagyok. Kérdezni akart valamit, de annak ellenére, hogy nagyon elfoglalt ember nem felejtette el megkérdezni, hogy vagyok. Szeretem, hogy ennyire figyelmes. Azt gondolná az ember, hogy ez csak természetes, de nem az. A legtöbb ember nemhogy a másokra, de még önmagára sem figyel. Hálás voltam a szívemben kedvességért.
Felkeltem, és úgy éreztem jobban vagyok, de tudtam, hogy el kell mennem az orvosomhoz, mert ez csak egy átmeneti állapot, és délután megint rosszabb lesz.
Beszélgettem a kolléganőmmel telefonon, aki szintén beteg, megállapította, milyen filozofikus vagyok ma. Igen, mindig is szerettem elmélyülni az élet nagy kérdéseiben. Minden testi megpróbáltatásom ellenére a lelki derűm ma sem hagyott el, hát nevettünk szerencsétlenségünkön. Így indult a nap.
Összeszedtem magam. Fizikailag semmi látszata annak, hogy beteg vagyok, a külső szemlélő nem mondja meg, hogy egyáltalán van bármi bajom. Még jó, hogy az orvosom nem a szemének hisz, hiszen látszólag kicsattanok, sugárzom, hiszen csak a testem beteg, de a lelkemet nem terítette le a kór. Jó, hogy vannak emberek, akik nem csak a szemüknek hisznek, hanem elhiszik azt, amit mondunk.
Tőle két recept kíséretében elindultam a Deák tér felé, hogy megnézzem az evangélikus templom nyitvatartási, istentiszteleti rendjét. Már évek óta nem mentem el úgy templomba, hogy istentiszteletre menjek. Az utóbbi időben mindig csak az építészeti, festészeti remeket csodáltam a templomokban, amikor betértem, persze megérintett az a különleges légkör, de nem történt ennél több. Múlt héten fogant meg bennem a vágy, hogy el kell mennem egybe, hogy hallhassam, ahogy a hívek énekelnek közösen, és én is velük énekeljek.
Közben felhívtam egy telefonszámot, még szombaton keresett valaki róla, és tudtam, éreztem, hogy Ő az, valaki, akivel még soha sem beszéltem, de pontosan tudtam, éreztem, hogy ki Ő. Már nagyon vártam, hogy hallhassam a hangját, és alig várom, hogy találkozhassak vele. Egy másik ember vezetett el hozzá, akivel életemben csak egyszer beszéltem, és az az ember még csak nem is ismeri Őt. A két ember közt talán annyi az összefüggés, hogy mindkettejük keresztneve ugyanaz, illetve hogy mindketten olyan 40-esek lehetnek. Néha olyan különös, ahogy összekapcsolódnak a dolgok, és minden elkezd munkálkodni egy célért, egy álomért, egy rózsáért, bármiért, amit szeretnénk elérni. Most egy ideig Ő lesz az egyik Tanítóm. Tisztelem Őt, mert sokat tesz másokért, és nem önmagáért teszi.
Útközben messziről láttam egy krisnást, aki rendszeresen ott van a Deák téren és vonzáskörzetében és ételosztásra gyűjt. Habár az utóbbi, lassan egy évben nem sűrűn járok arra, és még annál is kevesebbet látom, mégis tudom, hogy Ő ott van.
Ma adni akartam, azt akartam, hogy Ő szólítson meg, ezért már messziről figyeltem rá, már messziről észrevett, és elkezdett felém sétálni, majd amikor egymáshoz értünk:
– Szia! Ételosztásra gyűjtök. Tudnál segíteni?
– Szia! Tudom. Nincs nálam túl sok pénz. Pont bankba megyek, hogy levegyek, de ami nálam van, szívesen odaadom – ezzel elkezdtem kikotorászni a pénztárcámat a táskámból.
– Bármekkora összeg elég lesz. Ma valahogy nem akarnak segíteni az emberek.
– Nézd, – kimarkoltam az összes aprót a tárcámból – az egy-két forintosokat és euro centeket kiszedem, mert azt úgysem tudod használni. Tessék 125 Ft, ez most minden pénzem.
– Nagyon, köszönöm-mosolyodott el. – Tessék, hadd adjak egy Gouranga matricát.
Majd elköszöntünk. Mindössze 125 Ft, és mégis mennyit jelenthet: Ő azzal vált el tőlem, hogy végre valaki segített, és vannak még sokan közöttünk, akik akarnak jót tenni, és tudom, hogy ma nem én vagyok az egyetlen, sokan fognak ma még adni neki, én pedig úgy léptem el tőle, hogy valaki azt kívánta: Légy boldog! Kérhetnék ennél többet?
Boldog voltam, ahogy sétáltam tovább, mosolyogtam, és néhányan még vissza is mosolyogtak, még egy autóvezető is, amikor odaértem a zebrához, egy másodperc törtrésze alatt néztünk össze, ahogy elsuhant mellettem a kocsiján.
Átmentem az aluljárón, majd megérkeztem a templomhoz, sajnos zárva volt az ajtó, de valahogy sejtettem. A hirdetőtáblákat kezdtem tanulmányozni, mindent elolvastam, ami ki volt írva, a másodiknál hosszabb időre meg kellett állnom, hogy magammal hozzak egy verset, intelmet, nevezhetném bárminek. Most nagyon sok mindent mondott nekem.
Aztán elindultam a bankba, dudorászva, pedig az utolsó filléreimet, egészen pontosan százezer forintot, készültem átutalni valakinek, aki talán meg sem érdemli, hogy megint én oldjam meg az életét, hiszen most magamon kellene segítenem, de nem akartam eldönteni, hogy helyesen gondolom-e vagy sem, úgy indultam el ma otthonról, hogy ezt meg kell tennem neki, érte, akár helyes akár nem. Az egyik üzlet előtt láttam egy embert üldögélni számtalan rajz közepette, egy kis cetlivel: Kérem, segítsenek, hogy rajzeszközöket tudjak venni! Sajnáltam, hogy nincs már nálam több pénz, de gondoltam, majd ha visszafelé jövök.
Elintéztem a bankot, ahogy jöttem át a Ferenciek terén egy középkorú hindu asszony sugárzóan lépett hozzám, csodás jelenség volt. Útbaigazítást kért angolul, számítástechnikai üzletet keresett, de sajnos egyet sem tudtam a környéken, gyorsan odaléptem három beszélgető fiatalhoz, de ők sem tudták a választ. A hindu asszony érdeklődött egy másik üzlet iránt, ahol felöltheti a mobiltelefonját.
– Sajnos, nem ismerem ezt a kerületet túl jól – válaszoltam angolul, de menjen egyenes, majd forduljon az első utcában balra. Remélem, ott talál olyan üzletet!
Hálás mosollyal köszönte meg a számomra gyakorlatilag használhatatlannak tűnő felvilágosítást, majd elindult abba az irányba, ahová küldtem.
Követtem még néhány másodpercig a szememmel, majd ahogy elfordultam Tőle a túloldalon megpillantottam a katolikus templomot, és láttam, hogy ki-bejönnek rajta az emberek. Azonnal késztetést éreztem, hogy átrohanjak és bemenjek. Mialatt megint egy aluljáró lépcsőit szeltem, az járt bennem, hogy úgy akarok belépni az Isten házába, hogy nincsen nevem, korom, hivatásom, körülményem, múltam, csak és kizárólag lélek vagyok. Pár pillanat volt csupán, és így léptem be. A sekrestye zárva volt, de két oldalt egy-egy kis oltár előtt padokon emberek imádkoztak. Leültem az egyik kis padsor leghátsó sorába, majd én is imádkoztam. Jó volt ott lenni. Mikor végeztem, még figyeltem egy kicsit a körülöttem lévő embereket: éreztem egy asszony rendkívüli fájdalmát, láttam egy idősebb férfit, aki pénzt tesz a perselybe. Eszembe jutott, hogy nincs nálam egy fitying sem. Arra gondoltam, hogy majd legközelebb, ha erre járok dobok be, de tudom, hogy az Úr enélkül is meghallgat, és az Ő szemében nem leszek kisebb, mert akkor és ott nem dobok be semmit. Még az is eszembe jutott, hogy bedobom a Gouranga matricámat pénz helyett, de úgy gondoltam, hogy tiszteletlenség lenne. Mindig van nálam toll és papír, gondoltam leírom: Most nincs nálam pénz, de a lelkemet odaadtam Uram. Úgy gondoltam, hogy ezzel üzenek annak, aki a perselyt kinyitja, de végül mégsem írtam semmit, és nem dobtam be semmit. Az Úr majd gondoskodik szolgáinak lelkéről, és ezzel felálltam és eljöttem.
Ahogy az ajtót kitártam, átsuhant rajtam, ahogy jöttek-mentek az emberek, milyen jó, hogy fényes nappal, szertartási rendtől függetlenül nyitva áll az Úr háza, azok előtt, akik keresik Őt, és éreztem, ahogy a lelkek szomjazzák a jelenlétét, és szállnak, rajzanak be a templomba nemzettől, nemzetiségtől, nyelvtől és felekezettől függetlenül.
Kiléptem a térre, még mindig nincs nálam pénz, mi lesz a rajzos emberrel? Ekkor észrevettem egy másik bankot a túloldalon. Óh, hát nekem ott is van bankszámlám, és onnan még tudok pénz levenni. Ismét át az aluljárón. A bank felé menet láttam egy szórólapot osztogató férfit, de nem akartam elvenni Tőle a papírt, mert olyan feleslegesen vágják ki szegény fákat, hiszen csak egy pillantás a papírra, vagy még annyi sem, és már gyűrődik össze a kézben, és azzal a lendülettel landol a legközelebbi kukában. Visszafelé, a rajzos embernek szánt áhított pénzzel a zsebemben, messziről néztem a férfit, megsajnáltam. Valószínű, hogy emlékezett rám, és már meg sem próbálta nyújtani a lapot, pedig most elvettem volna Tőle. Megmaradt benne, hogy elutasító voltam, és eszébe sem jutott, hogy néhány perc alatt is változhatok. Amikor elhaladtam mellette már nem figyelt rám, hát, hátrahagytam magam mögött a papírjaival.
Visszaértem a rajzos emberhez, vagy legalábbis a helyhez, ahol mintegy félórája láttam, de csak a hűlt helyét találtam. Forgolódtam, még visszább sétáltam, hátha nem jól emlékszem a helyre, ahol volt, aztán megfordultam, hátha csak nem figyeltem eléggé, bizakodtam, de aztán felfogtam, hogy igenis, eltűnt. Nagyon csalódott voltam, mert tényleg segíteni akartam neki, de megértettem, hogy körülöttünk minden folyamatosan változik, és ez a hely már nem ugyanaz, mint ahogy fél órával ezelőtt itt hagytam. Megértettem: Ha akkor, és ott nem ragadjuk meg a pillanatot bármilyen oknál fogva, akkor kész, vége. Lehet, hogy még lesz hasonló alkalom, de az csak hasonló lesz, nem ugyanaz, mert akkora minden és mindenki megváltozik.
Még sokáig álltam ott a teret nézve, várva, hátha valahol meglátom a rajzos embert, de hiába, aztán egyszer csak megláttam a hindu nőt, telefonált. Elmosolyodtam, ezek szerint mégis csak jó felé küldtem, anélkül, hogy tudtam volna. Egyszerűen csak éreztem.
Kiváltottam a gyógyszereimet, felszálltam a buszra, és hazajöttem.
Örülök, hogy beteg vagyok, mert e nélkül nem ugyanígy éltem volna meg ezt a napot.
                                                            /2008. december 11./